„Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen[…] olvass tovább…” (Márai Sándor: Eszter hagyatéka)

„Egy kapcsolatból olyan súlytalanul kellene leválni, mint ahogy a levelét engedi el a fa, vagyis csak akkor, ha ez már érzelmileg lehetséges. Akkor kezdjen hullani a szirom, ha már bennünk is meghalt a virág.” (Popper Péter)

„Ha úgy bánsz egy emberrel, amilyen, akkor nem is fog megváltozni. Ha olyan emberként bánsz vele, akivé lenni tud és akar, akkor olyan lesz, amilyennek lennie kell.” (Goethe)

„Amikor úgy érezzük, hogy elakadtunk és zűrzavar uralkodik körülöttünk, a legjobb háttérbe lépni egy kicsit, időt szánni a gondolkodásra, és emlékezetünkbe idézni a végcélt: Valójában mitől leszünk boldogok? Aztán ezek alapján fogjuk újrafogalmazni, mi a legfontosabb számunkra.” (Buddha)

„Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét.” (Buddha)

„Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, újra tovább.” (Wass Albert)

„Az, amitől félünk önmagunkban, csak a szeretetünkre vágyik.” (MarshaSinetar)

„Egy ember nem akkor vall kudarcot, amikor legyőzik, hanem akkor, ha feladja.” (Richard M. Nixon)

„Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.” (Gandhi)

„Minden életkornak megvannak a maga örömei, de ezeket sajnos mindig megkésve ismerjük fel.” (Pablo Picasso)

„Ha nem látlak a szívemmel, s te engem, remény sincs rá, hogy megértsük egymást.” (Müller Péter)

„Azok a kifejezések, amelyekkel másokat jellemzünk, keveset mond el róluk, de nagyon sokat rólunk.” (C. Houghton)

„Rajtad áll, hogy mit látsz meg magad körül, hiszen nézőpontodat magad választod, akár meg is megváltoztathatod. Véleményed irányultsága aszerint formálódik, hogy hogyan akarod megtapasztalni a körülötted lévő világot. Te döntöd el, mit akarsz látni, s azután az a kép fogad, amelyet kiválasztottál.” (Arató Mónika)

„Mondjuk, az élet az olyan, hogy én itt állok, és millió labda jön felém. Vannak kék labdák, piros labdák, fehér labdák, fekete labdák, mindenféle színű labdák repülnek felém. Ha van egy ideálom, akkor az olyan, mintha azt mondanám, hogy nekem fekete labdák kellenek. S akkor hiába jön felém mindenféle labda, egyik sem kell, várom a fekete labdákat,[…] olvass tovább…” (Feldmár András)

„Minden változik, elmúlik és helyet ad valami másnak. Leggyötrőbb helyzeteinket is észrevétlenül feloldja az idő. A pánik és főként a depresszív hangulat sokszor abból a hamis tudatból keletkezik, hogy a jelen  mindörökre megmarad, a jövőnk olyan lesz, mint a múltunk. A pillanat kudarcát, szégyenét, megfosztottságát elmúlhatatlannak érezzük, úgy gondoljuk, hogy így nem lehet élni. Ilyenkor[…] olvass tovább…” (Popper Péter)

A szív hídjai

A felnőtt testvérpár édesanyjuk halála után hazaérkezik MadisonCountyba. Döbbenten értesülnek anyjuk végakaratából arról, hogy nem az édesapjuk mellé kívánja temettetni magát, hanem úgy rendelkezett, hogy hamvait vessék a híd alatti patak vizébe. A hagyatékot rendezgetve különös, szívszorító történetre derül fény. Évekkel korábban, 1965-ben, Francesca férje és gyerekei egy távoli vásárra utaztak. Ezalatt egy idegen férfi vetődött a farmra, és útbaigazítást kért a nőtől: a közeli Rosamunde-hídat kellett lefotóznia a National Geographic magazin részére. Francesca felajánlotta, hogy megmutatja a hídhoz vezető utat. Beszélgetésbe elegyedtek, s a romantikus, más életről ábrándozó asszonyban mély vonzalom ébredt a fotós iránt. A rövidke négy nap alatt, amit együtt töltöttek, Francesca élete legnagyobb szenvedélyét élte át, amelynek történetét naplójában írta meg. Az azóta elhunyt fotós, Robert Kincaid hamvait a vízbe szórták a Rosamunde-hídnál, ahogyan azt évekkel később a testvérek anyja is kéri a végakaratában. Gyermekei a feltárult szerelmi történeten megrendülve súlyos döntés elé kerülnek: temessék-e anyjukat az édesapjuk mellé, ahogyan eredetileg a család tervezte, vagy tartsák tiszteletben utolsó akaratát, és végső hűségét élete nagy szerelméhez.

Vissza a filmajánlóhoz