Megjelent: Nők Lapja Psziché 2012. március
Párkapcsolati terápia
Állandóan veszekedtek? Már nem is emlékszel mikor volt utoljára közös programotok? Valaki másnak az életét éled? Csak mennek a napok és szinte bedarál titeket a napi rutin? Ha a kérdésekre többnyire igen a válasz, ideje észbekapni, hátha a kapcsolatotok még menthető.
Amikor olyan embereket kerestem, akik párkapcsolati terápiára jártak, vagy járnak, sokan mondták, hogy szívesen megosztanák a történetüket. Arccal és névvel azonban senki nem merte vállalni.
Ennyire tabu témának számít, ha problémáink vannak a kapcsolatunkban? – kérdezem Bajnok Anikó kapcsolati tanácsadót.
Annak a felvállalása, hogy én nem vagyok tökéletes ebben a tökéletesnek tűnő világban, nagyon nehéz. Baráti beszélgetésekben ebből kiteszünk valamit, de arra még nem vagyunk készen, hogy ország-világ elé tárjuk. Olyan, mintha csökkent értékűek lennénk attól, hogyha nem tudjuk egyedül megoldani a problémáinkat. Pedig a szakember segítségével letisztulnak azok a dilemmák, szituációk, amikben spirálszerűen benne vagyunk nap, mint nap és gyakorlatilag teljesen őrjítő. Jó lenne, ha megelőzés céljából is felkeresnének minket családok, párok, amikor még nem olyan nagy a baj, csak érzik, hogy valami nem stimmel, de többnyire már csak akkor fordulnak hozzánk, amikor nagyon elmérgesedik a helyzet. Egy ilyen mélyponton már sokkal kisebb eséllyel tudjuk megragadni azokat a pontokat, ahol még átfordítható egy történet, de ha elég elkötelezett a pár, az esetek 60-70 %-ban megoldhatóak a gondok. Én minden helyzetben látok fejlődési lehetőséget, persze mindig kérdés, hogy mi a valós cél. Mindez azért is nagyon fontos, mert ha ezeket a helyzeteket nem tisztázzuk, akkor visszaköszönnek az élet más területein is, vagy egy másik kapcsolatban. Így elkerülhető lenne a “Miért pont velem történik már megint ez?” érzés.
Mik a leggyakoribb hibák egy párkapcsolatban?
Mindamellett, hogy mindenkinek a története egyedi, és egy terapeutának nem szabad sémákban gondolkodni, vannak tipikus hibák.
Amikor megismerünk valakit, azt vesszük észre a másikban, ami minket feltölt, vagy kiegészít, mert sokszor a saját hiányosságainkat próbáljuk pótolni a másik személyiségével. Először azonban magunkat kellene jobban megismerni ahhoz, hogy tudjuk, mire is van szükségünk. Általában egy-másfél év múlva véget érnek a mézeshetek, elkezdődik a differenciálódás, véget ér az a típusú örömmámorral átitatott áldozathozatal, hogy akkor is eljárunk focimeccsre minden héten, ha amúgy utáljuk a focit. Ekkor jó lenne a valós igényeket őszintén megbeszélni, de ez általában elmarad. Például ha az egyik fél szeret eljárni szórakozni, a másik nem. Az teljesen érthető, hogy mások az igényeink a bulizás terén, de fontos lenne, hogy a másik megértse, hogy a párjának valami miért fontos, mit él ott meg, ami hiányzik a hétköznapjaiból, amit egy ilyen közegben megkaphat. Ugyanakkor a másik erre mondhassa azt, hogy ő viszont ilyenkor egyedül érzi magát. Ha sikerül ilyenkor mélyen őszintének lennünk egymással, akkor ott van az a pont, ahol újra össze tudunk ölelkezni: “én annyira szeretlek, menj el, ha az neked jó, de örülnék, ha csak hetente egyszer lenne így, mert az még bennem is jó érzéseket kelt. Így tudom, hogy támogatlak valamiben, viszont nem gondolom azt, hogy csak máshol érzed jól magad.” Persze mindezt lehet fáradtan, durcásan is: “Megérthetnéd, hogy nekem az egész napi robot nagyon fárasztó és szükségem van erre!” Erre persze hasonló lesz a reakció is, és máris bekerültünk egy negatív spirálba.
De nem igazán beszélgetünk egymás múltjáról, a családunkról, az otthonról hozott mintákról sem, illetve, hogy ki mit élt meg ezekkel kapcsolatban. Sokan élnek úgy egymás mellett akár tízen éveken át is, hogy a valódi énjük fedve marad. Az őszinte kíváncsiság is nagyon fontos lenne, amikor előre gyártott válaszok nélkül, teljes nyitottsággal hallgatom a párom gondolatait, mert ilyenkor vagyunk képesek igazán befogadóak lenni. Valamint, hogy ki-ki tisztában legyen saját magával és felvállalja a felelősséget a saját életéért, vágyaiért, igényeiért. Veszélyes út, ha a másiktól várom, hogy boldog legyek, az szinte biztos, hogy nem fog sikerülni.
Mit tehetünk?
Figyeljünk a jelekre! Ha már azt sem tudom, mik a saját igényeim és én hol vagyok ebben a történetben, ha mindig alkalmazkodnom kell, vagy a másiknak az életét élem, ha áldozatnak érzem magam, egyre többet panaszkodom, levert vagyok – ezek már tünetek. Lehet ez testi szinten is, mondjuk gyakori fejfájás. Nézzük meg, csinálunk-e még közös programokat, vagy gyakorlatilag már fel sem vetjük. Van-e még kezdeményezés a kapcsolatunkban, vagy teljesen a napi rutinnak élünk. Vannak e még közös terveink, céljaink? Sokszor egy pici huncutság is elég, hogy ne társas magányban, ellaposodott kapcsolatban éljünk. Vagy, hogy ne legyen otthon tévé, mert akkor biztosan többet fogunk beszélgetni. De többnyire ebben a fázisban már érdemes tréningre, terápiára menni, mert ha nem kezdünk ilyenkor újra közös élményeket gyűjteni, azzal kapcsolatunk véglegesen zátonyra futhat, vagy ezzel megadjuk a lehetőséget, hogy egy harmadik beköszöntsön a kapcsolatba.
Mi történik egy terápia során?
“Az első egy-két alkalom arról szól, hogy beazonosítjuk a megoldást kívánó helyzetet, és kialakítunk egy olyan biztonságos kapcsolatot, ahol őszintén lehet beszélni az érzésekről, hiányokról, vágyakról szándékokról – magyarrázza szakértőnk. – Fontos, hogy a pár elkötelezett legyen, és meg tudja fogalmazni, hogy mi az a cél, ami nekik fontos, ezért ilyenkor van egy ú.n. szerződéskötés. Ez lehet szóban, vagy írásban is, ha ez segíti a folyamatot. Amikor megvan a bizalmi légkör, és tisztáztuk a formai kereteket, egy mélyebb elköteleződéssel kezdődhet el a munka. Ilyenkor az első ülések közé tartozik az, hogy próbálunk minden egyes főbb eseményt felidézni a párkapcsolat múltjából a megismerkedéstől kezdve, mert ezek kihatással vannak a párkapcsolat jelenlegi állapotára. Később a terápiának része, hogy próbáljuk azokat az erőforrásokat fellelni, amiket a párkapcsolat magában hordoz, és amikre lehet építeni, de már szinte feledésbe merültek. Ilyenkor a pozitív mintákat igyekszünk felerősíteni, olyan helyzeteket, amiket megéltek és meg is oldottak együtt. Ha nagyon nehéz felidézni a szép emlékeket, mert már túl erősek a fájdalmak, akkor a kapcsolat legelejére megyünk vissza, hiszen valami miatt ők mégiscsak együtt vannak. Ilyenkor abban is segítünk, ami otthon elmarad: az igények pontosítása, kimondása. Hogy amikor az egyik azt mondja: “Nem igaz, hogy a tányérodat sem tudod betenni a mosogatóba!” olyankor ő mit él meg ezzel kapcsolatban. Valószínűleg néhány évvel ezelőtt dalolva betette ő is a másik helyett…
Munka, önbecsülés, szerepcsere, férfiasság – Károly története
Károly 43 éves, két gyermeket nevelnek a feleségével, saját cégét vezeti. Nyugodt, derűs benyomást kelt, pedig elmondása szerint fél éve még egy romhalmaz volt az élete.
Tavaly tavasszal futott zátonyra a házasságunk. Belépett egy harmadik személy, bennem pedig összeomlott minden. Ráadásul plátói volt a dolog, ezért még inkább zavarba hozott. Megfoghatatlan volt és mély, ami elragadta a feleségemet mellőlem. Az egész úgy derült ki, hogy elolvastam egy késő este érkező sms-t. Nem kellett volna… Nem volt ömlengős, de olyan kifejezést használt, ami felnyársalt egy pillanat alatt: “Egyek vagyunk”. Nem értettem semmit, úgy éreztem, átment rajtam a gyorsvonat.
Elkezdődött a pokol az életemben. Nem kerestünk külső segítséget, megpróbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ott álltam, hogy hiányzik az a tudás, amivel ezt a helyzetet meg tudnám oldani. A nyár végén a teljes összeomlás szélén találtam rá Anikóra.
A feleségem először elzárkózott a közös munkától, így a terápiánk kicsit felemás lett, de mégis sok minden helyére került a házasságunkban és bennem is.
Például, hogy egész életemben mindenkinek meg akartam felelni és ebben a sok megfelelésben meg akartam feleltetni őt is. Magamat is függőségbe helyeztem, minden döntésemet feleségemnek és családomnak rendeltem alá. Így próbáltunk élni, csak ez nem működött, elveszítettem önmagamat és az álmaimat. Megrekedtünk abban az állapotban, amiben húszon évesen megismerkedtünk. 11 év házasság, és két gyerek után még mindig ugyanazt a nőt kerestem, aki persze már nem volt sehol. Mindenki ment a maga útján, túléltünk, de nem dolgoztunk fel sok mindent, inkább elnyomtuk magunkban. Gyorsan jött az első gyerek, még össze sem csiszolódtunk, máris ott álltunk egy újabb feladattal. Míg a feleségem munkája anyagilag egyre jobban meg lett becsülve, nálam jöttek a vállalkozásomban a gondok, majd az önbecsülési problémák, ezért elkezdtem kompenzálni, és szép lassan átcsúsztunk egy szerepcserébe. És én egyre jobb ‘háziasszony’ akartam lenni. A terápia során először a házasságomat akartam megmenteni, de hamar rájöttem, hogy valójában engem kell kihozni a sémákból, a szerepcseréből, a sérült önbecsülésből.
Anikó megnyitott, majd megfordította a dolgokat és megmutatta a másik oldal szempontjait is. Ehhez az kellett, hogy őszintén tudjunk beszélgetni a dolgokról és elkötelezett legyek a dolgok megváltoztatása iránt. Biztonságérzettel adhattam ki a gondolataimat, érzéseimet és erre már rég nem volt példa. Milyen jó lett volna, ha előbb igénybe veszem a segítségét! Először az önbecsülésemet tettük rendbe, hogy ne a másik határozza meg az életem, és főleg ne a harmadik személy, hanem kezdjem el újra megtalálni önmagam, azokat a dolgokat, amiket szeretek. Aztán azt is el tudtam fogadni, hogy a munka amit végzek, egy értékes dolog. Döbbenetes változás történt. Ahogy elkezdtem értékelni a munkámat, annyi feladatom lett, hogy alig győzöm. Elkezdtem kifelé sugározni, hogy fontos, amit csinálok.
És bár a mai napig én indítom el reggel a gyerekeket, és szerepet vállalok a házimunkába is, a nézőpont megváltozott. Már nem úgy csinálom mint egy háziasszony, hanem besegítek.
A munka, önbecsülés, szerepcsere körön kívül a férfias szerepkörömet kellett még helyreállítani. Egyik nap arra ébredtem, hogy szeretnék megtanulni táncolni. Ez óriási fájdalma volt a feleségemnek, hogy bárhová mentünk, soha nem kértem fel táncolni. Mert ott lehet nő a nő. Találtam egy tanfolyamot, ahová egyedül mentem el. Hatalmas élmény volt, amikor több hónapos mosolyszünet után egy kedves arc rám mosolygott. Jó volt megtapasztalni, hogy van valaki, aki rám bízza magát, hogy képes vagyok helyzeteket irányítani. Rájöttem, hogy én egy vonzó férfi is lehetek. Vezetni egy nőt, olyan impulzusokat adni, hogy ő tudja, hogy mit kell tennie – felért egy terápiával. A táncban a lépéseket meg kell tanulni, de közben a tánc megtanítja azt is, hogy ne gondolkodjunk, hanem adjuk át magunkat valaminek, önfeledten.
A terápián Anikó helyre tette az életem, megtanított azokra a lépésekre, amik elvezettek ahhoz, hogy újra felfedezzem magamat, a páromat és ő is engem. Át merjük karolni egymást, és teljes természetességgel együtt induljunk ugyanabba az irányba. Házas-társnak lenni nem azt jelenti, hogy csak elvárásaink vannak a másiktól, hanem, hogy átadjuk magunkat egy önfeledt „házastársi táncnak”, amiben örömünket leljük és élvezzük az életet.
Ugyanazok a hibák ismétlődnek – Andrea története
Andrea 40 éves, három gyermeke van, két házasságból, a legkisebb 14 hónapos. Sok munka van abban, hogy egy kiegyensúlyozott családban nőhet fel.
A válásom előtti időszakban nagyon megzuhantam, sokan mondták, hogy szükségem lenne segítségre. Nagyon ódzkodtam tőle, de ahogy merültünk bele a mocsárba, és mérgesedett el a helyzet, beláttam. Jó lett volna legalább annyira jóban maradni, hogy a gyerekek érdekeit szem előtt tudjuk tartani.
A volt férjemmel sok éven át csak elmentünk egymás mellett, megoldottuk a napi feladatokat, ki ezt, ki azt a gyereket intézte. A kapcsolatunk 15 évéből az utolsó 5-6 már nem volt működőképes. Mivel a volt férjem észre sem vette, hogy gond van, nem volt nyitott arra, hogy minderről beszéljünk. Ha kívülről bárki látott minket, nem gondolta, hogy gondjaink lehetnek. Jól elvoltunk, de felszínesen éltünk, dolgoztunk reggeltől estig, hétvégén pedig elmászkáltam a barátaimmal. Ő viszont nem barátkozós, egy idő után pedig már nem is vágyódtam arra, hogy ő is ott legyen, minden felszabadultabb volt nélküle. Nem töltöttünk együtt semmi időt, nem volt semmilyen közös élményünk. Biztos vagyok benne, hogy a kapcsolatunk még menthető lett volna, ha előbb és együtt jutunk el terápiára, de túl sokáig hagytuk, hogy kifolyjon a kezünk közül minden.
Attól kezdve, hogy kimondtam, ez így nem mehet tovább, minden nap vádaskodással és értelmetlen játszmákkal telt. Elkezdte a sérelmeit zúdítani rám, én pedig már azt sem tudtam miről beszél. Megterhelő volt mindenkink ez a helyzet, fellélegeztünk, amikor elköltözött.
Az egyéni terápia Anikóval sokat segített abban, hogy kibújjak a bőrömből és megpróbáljam az egészet a másik szemszögéből nézni. Megnyugodtam, feltöltődtem. Először odáig jutottunk el, hogy ki tudtam mondani mit akarok és hogyan szeretném megvalósítani. Majd megbeszéltük azt is, hogy mit mondhatok el a gyerekeknek és hogyan, például, hogy mennyire avassam bele őket az anyagi vitákba. Megbeszéltem végül mindent velük, de nem úgy, hogy apátok miatt nem csinálhatjuk ezt meg ezt, hanem hogy most sok dolog másként lesz, át kell gondolni mire költünk, mit szeretnénk. Fontos volt, hogy ne az apjukat járassam le előttük, annak ellenére, hogy az anyagi kérdésekben nem volt túl támogató.
Nehéz időszak volt, majd jött egy új kapcsolat.
Próbálok tanulni a korábbi hibákból, ezért most, még időben kerestem fel Anikót, illetve együtt is jártunk nála többször. Nem szeretném ugyanazokat a hibákat elkövetni. Amikor megismerkedtünk, a hosszú érzelmi sivárság után ezerrel égtünk mindketten, nagyjából egy évig, de ekkor még nem éltünk együtt. Az összeköltözéssel előjöttek a problémák, a volt feleség, volt férj, akiket szintén be kellett vonni a mi történetünkbe. Nem is gondoltam, hogy ennyi mellékszereplőt kell befogadni egy új kapcsolatba. Az ő felesége eszelősen ragaszkodott ehhez a kapcsolathoz, ez rengeteg sértettséget hozott fel bennem, amiket a tanultakkal már próbáltam megoldani. Plusz a mozaikcsalád. Mindenki elképzelt valamit. A párom úgy gondolta, hogy egyszerű lesz más gyerekét elfogadni, megszeretni, de nagyon tévedett. Először nagyon odavolt a gyerekekért, de mikor odaköltözött, eltávolodott tőlük. A gyerekek is tele voltak várakozással, így ők is csalódtak. Valahogy nekem kellett ezt megoldani, plusz felmerült az közös gyerek kérdése, féltem mit fog ez hozni.
A terhesség tele volt izgalommal, problémával, 7 hónapra meg is szültem. A férjem kezdetben nem is tudott mit kezdeni a kicsivel, távolságtartó volt, nem vett részt a mindennapi rutinban. Óriási arculcsapásként éltem meg, főleg hogy ő akarta nagyon ezt a gyereket, én negyven felé már tartottam tőle. Ő igazi egyke, és egész életében még sose kellett gondoskodnia senkiről, mindig mindent megkapott a szüleitől. Hirtelen viszont öt emberről kellett gondoskodnia. A terápia alatt derült ki ez is pl. hogy ez neki hatalmas szorongást okoz. Mára úgy látom, hogy a legkisebb érkezése a családunkba nagy ajándék volt, ő lett az a kapocs, aki összefogja ezt a közösséget. A párom a két nagyobbik nevelésébe nem szól bele. Elmondja a véleményét, lehet rá számítani, de rám bízza a többit, háttérben marad. Elmélyült a kapcsolata a kisbabával is.
Jelenleg úgy érzem eljutottunk arra a szintre, hogy felismertük, mik a kapcsolatunk erősségei, amikre már lehet építkezni. Sokkal nyíltabb a kommunikációnk, a párom nem ódzkodik bármilyen kérdésre válaszolni, nekem pedig meg kellet tanulnom, hogy úgy legyek kíváncsi, hogy valóban érdekeljen a válasz. A legnehezebb szerintem megérteni a másikat, és hogy egy adott helyzetet ő miért él meg másként.
Ugyanakkor sokkal kisebb energiabefektetés megtartani és működtetni egy kapcsolatot, mint egy újat felépíteni, ezért is szeretném most mielőbb felismerni és javítani a hibákat. Hatalmas kudarc lenne, ha most sem sikerülne. Szerintem a legeslegfontosabb, hogy időben észbe kapjunk, leküzdjük a gátlásainkat, félelmeinket és megnyíljunk egy szakember előtt. Akár együtt a párommal, de ha nem megy, akkor egyedül. Pár alkalom után úgyis kiderül, hogy működik-e vagy sem.
A témáról bővebben:
- Zurhorst, Eva-Maria: Szeresd önmagad, és mindegy, kivel élsz
- Bradshaw, John: Vissza önmagunkhoz – A bennünk élő gyermek felfedezése
- Johnson, Sue: Ölelj át! – Beszélgetések az életre szóló szerelem lehetőségeiről
- Chapman, Gary: Egymásra hangolva – Öt szeretet-nyelv a házasságban